Gyermekként, fiatalként, sőt fiatal felnőttként még nem jutott eszembe, hogy a világ nem egyirányban létezik, hanem minden égtáj felé el tudunk indulni arról a helyről, ahol élünk.

Később egy csomó változás után ami az életemben beállt, úgy hozta a sors, hogy Ildim kapcsán elkezdtem ismerkedni a délvidékkel, ami egyre közelebb állt hozzám. Érzésekben, életteliségében. Először találkoztam olyan emberekkel, akikre szó szerint rá van írva az érzésük. Legyen az jó, vagy akár rossz, de látod rajtuk, akár ismeretlenül is.

Egyre jobban szerettem dél felé utazni, míg egy napon, a Wizzair, amolyan „támogatott” járatot indított Szarajevóba, Bosznia-Hercegovinába. Mondtam is, menni kell!

Elmentünk. Beleszerettem, beleszerettünk. Napokig csak sétáltunk a városban, élveztük az óváros hangulatát, majd elindultunk a külsőbb területek felé, mert ugye egy városnak, egy országnak nem csak a turistalátványosságait kell megismerni, hanem az ottani életbe is szeretünk belelátni, ismerősöket, haverokat, talán később barátokat szerezni.

Amikor azon kaptuk magunkat, hogy a 4. utat szervezzük fél éven belül, már biztosak voltunk abban, hogy ez a város szerelemmé válik.

Azzá is vált, 2 év alatt majdnen 12 alkalommal voltunk rövidebb, néha hosszabb időre kettesben, vagy épp fiataljainkkal, vagy épp csapatban (néha sikerül barátaink közül párat rábeszélni, hogy érdemes velünk utazni 🙂 )

Amikor Nikivel és Bencével voltunk, Bence kezébe nyomtam a fényképezőgépet, hogy majd ő csinál szép képeket és emlékeket. Hazajövetelünk után pár héttel elküldte a Videót, amiben minden kocka és minden zeneválasztás az ő munkáját dícséri. (Én azt hittem fényképez, de közben forgatott… ügyes… )

Fogadjátok itt szeretettel ezt a videót, Szarajevóról és Bosznia-Hercegovináról még sok poszt lesz, ez most amolyan élményösszefoglaló és kedvcsináló…

És még egy pár kép kedvcsinálónak 🙂